Two Chapter

 Sziasztok! Megpróbálok minden nap, vagy minden második nap részeket hozni. Remélem tetszik a blog ^^ Na, nem csacsogok itt tovább! Jó olvasást! ^^
                                   XX Nastu
Ryo szemszöge

- Yukio, mégis ők kik? – mutatott rám és a húgomra. Ha tehettem volna bemutatkoztam volna, de úgy se értette volna meg azt, amit mondok. Fejemet lesütve álltam Yukio mögött.

 - Nii- san, fogalmam sincs. Mephisto akasztotta a nyakamra őket, mondván, hogy rám bíz mindent – sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult. Elindult a hátam mögötti barna ajtó felé. Reflexszerűen oldalra léptem, hogy ki tudjon menni. – Átviszem őt egy másik szobába pihenni. Te addig ne mozdulj innen! – nézett rám szigorúan, de fogalmam sincs mit mondott.

Ahogy kilépett az ajtón hatalmasat sóhajtottam. Ijesztő ez az alak, és az a démon ide, mert hozatni.

 - Félsz az öcsémtől? – kérdezte a fiú, majd felállt és elém sétált. – Milyen alacsony vagy – nevetett.

 - Ne nevess! Nem vagyok alacsony – fordultam el tőle.

 - Dehogynem. Nem lehetsz több 160 centiméternél - mutogatta a kezével a köztünk lévő magasság különbséget.

 - Idióta! – ütöttem el kezét, mire elmosolyodott. – De várj, te érted azt, amit mondok? – lepődtem meg, majd ő is meglepett fejjel nézett.

 - Miért ne érteném?

Miért érti, amit mondok? És én miért értem, amit ő mond? – ezek a kérdések jártak a fejembe. Nem sokkal ezután bejött Yukio is. A húgom nem volt már nála, ebből arra következettem, hogy egy másik szobába vitte. Pár percig még farkasszemet néztem a szemüveges fiúval, de ezt ő szakította meg. Leült egy székre, majd kezét az álla alá tette. Gondolkodott. Addig a sötétebb hajú leült az ágyra.

 - Yukio, mégis miért vagy ennyire komoly? – kérdezte a sötét hajú fiú, enyhén kíváncsisággal a hangjában.

 - Nii- san nem érted? Kettő teljesen idegen lányra kell vigyáznom, ráadásul még a nyelvet se beszélik. Mellesleg itt a hétvége nem tudok velük foglalkozni, mert már megígértem, hogy megyek küldetésekre – akadj ki teljesen, néhol felemelte a hangját, de végére teljesen normálisan beszélt.

 - A nyelv miatt ne aggódj. Meg én megtanítom nekik, sőt vigyázok rájuk egész hétvégén. Hétköznap, pedig gyerekjáték lesz nem? Velünk jönnek az iskolába nem? – mondta magabiztosan, de testvére már kevésbé.

 - Én is attól félek, hogy meg tanítod nekik a nyelvet. Vigyázni pedig, hogy szeretnél rájuk? Még Usamaroval se bírtál egyedül – állt fel Yukio, de egyből vissza is ült. Nagyot sóhajtót, majd rám nézett.  - Legyen. Te fogsz rájuk vigyázni. De bármilyen változást, vagy bármi mást veszek észre te hibád lesz! És, ha bármi baj lenne, azonnal felhívsz. Ja, igen, majd az anyanyelvünket is tanítsd meg nekik valahogy – felállt a szekrény fele ment, kivett belőle egy törülközött és egy pizsamát és kifele ment. – Elmegyek fürdeni – mondta és kiment.

Leültem az ágyra a fiú mellé, majd egy hatalmasat ásítottam. Észre se vettem, hogy ennyi az idő, és hogy ennyire álmos vagyok.

 - Biztos álmos vagy. Megkeressük a szobát, ahová a másik lányt is tette Yukio? – kérdezte, majd rám nézett, mire én bólintottam. Felállt, majd én is. Követni kezdtem. Kimentünk az ajtón, s jobbra fordulva az első szobát megnéztünk. A megérzése nem volt rossz ugyan is a húgom ott volt. Én mentem be elsőnek, körülnéztem, de ő az ajtóban megállt és mosolygott. Becsukta a szemét hátra lépett, majd az ajtót is becsukta. Lefeküdtem az üres ágyra, majd pár perc múlva az álmok birodalmába találtam magam

 Reggel a napsütésre keltem, illetve madárcsicsergésre. Felültem az ágyból, megdörzsöltem a szememet. Körülnéztem, és a húgomat pillantottam meg, ahogyan ül az ablak előtt és kint néz valamit. Lassan felkelek, majd oda sétálok mellé, hogy én is lássam, amit ő. Nem nézett semmit, csak azt, ahogy a szél mozgassa az ablak előtti fa leveleit.

 - Olyan gyönyörű nem? – törte meg a csendet. – Gehennában ilyen nincs. Új dolog, mégis annyira tetszik – mosolygott rám.

 - Ugye jól vagy? – mondtam aggódással a hangomban. – Az én hibám volt. Tudnom kellett volna, hogy te bírod olyan jól, mint én.

 - Ne aggódj kipihentem magam – mosolygott, majd a szoba fele nézett. – Egyébként hogy sikerült ezt elintézned? A bőröndök itt vannak, szállás. Ráadásul az ott egy egyenruha – mutogatta a dolgokat egyesével. – Ráadásul reggel, mikor felkeltem és kimentem az ajtón egy fiúval szemeztem, aki pár perc elteltével nekem rohant, viszont egy szót se értettem abból, amit mond – nevette el magát.

 - Mephisto – mondtam, mire a nevetést abba hagyta. – Találkoztam vele és felajánlotta, hogy tanulhatunk az ő iskolájában és tanulhatunk ördögűzőnek. Csak azt nem értem ezzel mégis mi a célja.

 - Lehet nincs semmi célja ezzel, csak kedves akar lenni nem? – kérdezte, mire eléggé furcsa és ijesztő arcot vághattam, ugyanis kijavította magát. – Bár egy démontól lehetetlen lenne ugye?

Éppen válaszolni akartam, amikor kopogtak. Egy kis idő után az egyik fiú lépett be.

 - Nahát, a sötét hajú fiú – álltam vele szembe. Erre a kijelentésre enyhén felnevetett.

 - A nevem Okumura Rin. És titeket? – első gondoltatom az volt, hogy mennyire közvetlen. De annyira nem is bántam.

 - Ojima Ryo, ő pedig a húgom Ojima Yuriko – mutattam be a húgomat is, aki felkelt és meghajolt.

 - Nos, lányok, mivel az öcsém rám bízott titeket és az életemre kötötte, hogy legalább a japán alapjait tanítsam meg nektek, szépen átjöttök a másik szobába és neki kezdünk a tanulásnak, rendben? – kérdezte, mire eléggé fintori képet vágtam. – Ne aggódj, én se nagyon akarom, de az életem múlik rajta – mosolygott.

Átmentünk a másik szobába, ami nem olyan üres volt, mint a miénk. Könyvek, füzetek, tollak, ceruzák, sőt minden ki volt készítve a tanuláshoz. Leültünk az asztalhoz, majd magyarázni kezdte az anyanyelvüket. Őszintén annyira nem bonyolult. A démonok közötti nyelv talán nehezebb. Körülbelül egy órája tanulhatunk, mikor az emeletről valami törés hangot hallottunk. Rin felkapta a fejét erre, majd kardjáért nyúlt.

 - Légy óvatos, sötét hajú fiú – mondtam, majd enyhén majdnem elesett.

 - Rin, Rin a nevem! – mondta, majd kinyitotta az ajtót és kiment rajta.

Amint kiment nagyon nyugtalan lettem. Gyorsan utána mentem. A húgom értelmetlenül nézte végig cselekedeteimet. A fiú is meglepődötten nézett rám, de arcát nem sokáig csodálhattam. Valami szörnyeteg támadt rá. Kardját nem húzta ki. Értelmetlenül és tehetetlenül néztem magam elé azt, ahogy éppen megölik azt a szerencsétlen fiút.

 - RIIIIN! – ordítottam, majd valami érdekes erőt éreztem. Olyat, amilyet még soha. Mégis mi ez?

One Chapter

                Shiemi szemszöge

Yuki- chan a ravaszt meghúzta, de még épp időben fordítottam az ég felé a fegyverét. Kicsit meglepődtem, hogy én, egy ilyen vézna lány képes leszek Yuki ellen szegülni, és a pisztolyát másfele irányítani. Felnéztem rá, ő is ugyan úgy meg volt lepve, mint én.

 - Yuki- chan, miért vagy benne ilyen biztos, hogy démon? Szerintem egyáltalán nem úgy néz ki – fordultam a lány felé, majd alaposabban megvizsgáltam, hogy van e bármilyen sebe. Csodálkozva vettem észre, hogy egy sincs. Egy égési sérülés, horzsolás, de még a ruhája sincs felszakadva semmi.  – De ezért furcsa, hogy semmilyen sérülés nincs rajta – mondtam Yukinak, aki rosszallón nézett rám.

 - Azt hiszem, fel kell őt hívnom – mondta, majd a telefonját nézte.

                 Ryo szemszöge

Hatalmas villámcsapás kísérte érdekezésemet a földre. Pár percig csak feküdtem a kellemesen puha füvön. Felültem majd körül néztem. Egy parkban voltam. Viszont itt minden olyan szép volt. A padok nem voltak töröttek, a fák egészségesek volt úgy, mint a bokrok. Virágok is voltak ültetve. Az eső esett, de érkezésem után hamar elállt. Viszont, előtte még egy hatalmasat villámlom. Ekkor jutott eszembe, hogy valaki nincs velem.

 - Yuriko! – ordítottam, ahogy csak tudtam. – Hogy vagy? Hallasz engem? Yuriko! – járkáltam kicsit, majd körbe néztem. Sötét volt, és sehol egy lélek. Földre rogytam, majd magam elé néztem.

 - Nocsak, kit látnak szemeim – jött mögülem egy férfihang. – Hosszú fülek és farok. Vajon mégis mi lehetsz? – nevettet. Felé fordultam, és előttem egy nevetségesen hülyén öltöző férfi állt. Haja lila volt, ruhája pedig inkább fehér és rózsaszínben pompázott. Egy érdekes esernyőt tartott a kezében, amit néha- néha megpörgetett.

 - Mégis mi ez a hacuka? – mondtam ki az első mondatott, ami eszembe jutott. Arcán lehetett látni, hogy ideges, de ezzel, mint sem törődve oda jött hozzám és felmért. – Mit akarsz tőlem Mephisto? – ismertem fel a körbe-körbejárkáló démont, mire elnevette magát.

 - Sose gondoltam volna, hogy ennyi év után felismersz, Ryo – húzta ki magát, majd büszke fejet vágott.

 - Tévedsz. Rengeteget pletykáltak rólad Gehennában, hogy mennyire hülyén öltözködsz – néztem rá komolyan, mire ő összegörnyedt. Megszólalt egy furcsa zene hang, mire a zsebébe nyúlt és egy rózsaszínes telefont kivett. Megnyomott egy gombot, majd háttat fordított nekem és beszélgetni kezdett. De nem értetettem semmit, amit mond. Mégis milyen nyelven beszél. Elvette a fülétől a készüléket, s felém fordult.

 - A húgodat kerested ugye? – kérdezte, majd hevesen bólogatni kezdtem. – Én tudom, hol van, szóval fogd a bőröndöd és kapaszkodj belém.

 - Miért bíznék meg egy démonban?

 - Talán azért, mert te is démon vagy – mondta, majd megfogta a karomat. – Eins, Zwei, Drei – számolt, majd körülöttünk rózsaszínes felhő lett. Egyet pislogtam és már máshol lettünk.

 - Hol va.. – kérdésemet nem tudottam befejezni, mert ez az ördög befogta a számat.

 - Ne beszélj ezen a nyelven, vagy egyből küldenek téged a Vatikánhoz, ahol kivégeznek – suttogta, majd elengedte a számat. Kicsit körbe néztem. Egy gyönyörű kertben találtam magam. Ilyet csak a könyvekben láttam.  A kertben volt egy szőke hajú lány, aki talán még Mephisto ruhájánál is viccesebbe volt. Volt egy szemüveges fiú, aki szúrós szemekkel méregetett engem. Végül a földön a húgom feküdt. Megfagyott bennem a vér. Szemeimbe könnyek gyűltek, majd észvesztően gyorsan oda futottam hozzá. Leültem a földre, kezeim közé vettem testét, majd jobban szemügyre vettem.

 - Yuriko! – rázogattam kicsit, majd az első könny is kijött a szememből. – Héé, Yuriko! – ráztam meg kicsit jobban. Az én hibám. Lehetséges, hogy meghalt. Ekkor egy hatalmasat horkolt. Kitágult szemekkel néztem rá. Mephisto alig bírta ki nevetés nélkül. Óvatosan leraktam a húgomat a földre, majd felkeltem és oda siettem az ördöghöz.

 - Na, elmész te a francba! – mondtam az arcába, mire lefagyott az arcáról a mosoly. – Tudtad, hogy alszik ugye? Mégis inkább végig nézted, ahogy ott szerencsétlenkedek ugye? – ordítottam le a fejét, mire csitítani kezdett. A lány és a fiú értelmetlenül néztek ránk. Nem értették mit mondok.

 - Mond Ryo miért jöttél fel ide? – suttogta, hogy csak én halljam.

 - Gyűlölöm a démonokat.

 - Mi lenne, ha ördögűzőnek beállnál? Az én iskolámba tanulnál. Persze megkaphatsz, várj. Sajnálom, meghathattok mindent. Na jó, nem mindent, de az ingyen ruha, és tanulás éppen elengedő nem? – húzta nagy vigyorra a száját. Mégis mi ezzel a terve. Igaz nem hülyeség, hiszen utálom a démonokat.

 - Rendben – mondtam bele. – Egy feltétellel. Ha nincs ezzel semmi hátsó szándékod.

 - Dehogy. Mégis hogy lenne? – mondta, majd a fiú felé fordult. – Yukio innentől rád bízok mindent. Kérlek vigyázz erre a kettő leányzóra. – mondta, majd éppen távozni készült, de felém fordult. – Ja, igen. Az egyenruháitok, majd ott lesz a kollégiumba. A délelőtti és a délutáni iskolát pedig Yukio megmutatja. – mutatott a szemüveges fiúra, majd az esernyőével kezdett hadonászni. – Eins, Zwei, Drei – számolt és az a tökkelütött ördög már el is tűnt.

Ránéztem a fiúra, aki kicsit megszeppenve állt. Nem tudta mi van vagy, hogy mit kéne csinálnia. Nem is csodálom, hiszen, csak annyit mondott neki Mephisto, hogy rá vagyunk bízva. Rám néz, majd a húgomra. Nagyot sóhajt, majd oda lép Yurikohoz felkapja, mint egy menyasszonyt, majd az ajtófele ment. Rám nézett, ezek szerint rám várt. Gyorsan oda futottam, majd a zsebéből kihúzott egy kulcsot. Lerakta az ajtóba, elfordította, majd kinyitotta. Átlépett rajta, majd én is. Egy kisebb szobába voltam, ahol egy fiú feküdt az ágyon, és egy fekete macska pedig rajta. Felemelte a fejét a cica leugrott róla.

 - Yukio, mégis ők kik? – mutatott rám és a fiú kezében lévő húgomra.

Prológus

                 Ryo szemszöge

Lassan sétálgattam a kapu felé, ahol nem más, mint a Sátán lakik. Fogadalmam se volt, mit akarhat megint, hiszen most egy darabig semmi rosszat nem csináltam. Főleg a miatt, mert tudtam a következményét. Akár milyen rossz dolgot csináltam, kegyetlenül megveretett. De van ennek valami oka. Hát persze. Miért ne lenne? Én vagyok a Sátánnő leszármazottja. Annak a nőnek a lánya, aki elvette a „királysága” felét. Persze, mihelyt megölette anyámat, már az egész démonvilág az övé. Nem ismertem anyát, se apát, de van egy olyan érzésem, hogy nem is baj. Gyűlölöm a démonokat. Nekem nem itt kéne élnem, hanem a többi emberrel, fent a földön a húgommal, Yurikoval. A végén lehet, hogy őt is bántani fogja. Nem érdekel, ha engem bánt, de ha a húgomnak bármi baja lesz, azért megfizet.

Kinyitottam a hatalmas kaput, sőt nem is én nyitottam ki, hanem a Sátán csicskásai. Gyűlölködve néztek engem, és volt, aki éppen fellökött. Jót nevettek ezeken a cselekedeteteken és bezárták a kaput. Felmentem a közepesen hosszú lépcsősoron, s annak a tetején egy eléggé ijesztő démon fogadott. Rosszallóan néztem rá, majd felkacagott és a hajamba kapott.

 - Ne nézz így rám! – elengedett, majd egyből a fájó ponthoz kaptam. Egy percre még megálltam, mert bekönnyeztem, de tudtam, hogy össze kell szednem magam, már csak Yuriko miatt is.

A démon egy vörös folyóson vezetett végig. Persze ez a helység nem volt újdonság. Tudtam, hogy jelenleg, hova mentünk. Megkönnyebbültem, mert nem az úgy nevezett „verőterembe” mentünk, hanem a sátán szobája felé. Kinyitotta előttem a hatalmas fekete ajtót, és szinte belökött rajta, majd egyből be is csukta azt. Ránéztem a sátánra, aki eléggé mérges fejet vágott, ezért felkeltem a padlóról és leporoltam magam.

 - Most mégis miért hívattál ide? – próbáltam elnyomni a flegma hangsúlyt, de nem épen sikerült. Sátán felállt, majd valami papírt vitt oda neki ez egyik szolgája.

 - Nagyon sok kárt okoztál ebben a hónapban is – rázta meg a fejét.

 - Ki se mozdultam már egy ideje a házból, pont emiatt – védekeztem, mire összeráncolta a szemöldökét és kék lángok vették őt körül, s nem sokkal később rajtam is lett. – Ezzel nem ártasz, nekem te is tudod – mutattam a pimasz oldalam, mire se perc alatt előttem termett, és akkora pofontót lekevert nekem, hogy ajtóhoz repültem. Számból egy kevéske vér kicsordult, de ez nem volt még veszélyes. Oda lépett hozzám, majd hajamnál fogva felemelt.

 - Remélem megjegyezted, hogy hogyan beszélsz velem – elengedett, amitől a földre estem. – Elmehetsz. Jelenleg megúszod ennyivel. De ne legyen még egy panasz rád, mert fejedet vettetem – fenyegetett meg, majd kettő nagydarab démon állt mellém, akik felkaptam és a kijárat felé vittek. Kicsit kába voltam, ugyan is már csak azt láttam, mikor a kapu nyílt és az elé kidobtak. Megráztam a fejemet, majd felálltam és a ruhámat leporoltam. Háttal fordultam az ijesztő épültnek, majd haza fele vettem az irányt a húgomhoz. Kaput kell nyitnom Assiahba. Rengeteg energiába kerül ugyan, de mivel a Sátánnő leszármazottja vagyok, nekem könnyebben megy. Mellesleg Gehennából egyszerűbb kaput nyitni.

Gyorsan haza siettem és szóltam a húgomnak. Aki enyhén idiótának nézett, majd enyhe leszólást kaptam tőle.

 - Nee- san! Teljesen elment az eszed?! Egy rossz mozdulat, szó vagy bármi más és már vége. Meghalunk! – mondta, miközben próbált megállítani a pakolással.

 - Yuriko hát nem érted, hogy nem maradhatunk itt? Féltelek. A húgom vagy meg kell, hogy védjelek – fogtam meg a vállát, majd a szemébe néztem. – Pakolj. Elmegyünk. Ne aggódj, bármi baj lenne, megoldom – mosolyogtam rá.

 - Nee- san – mondta, majd ő is mosolyra húzta a száját, s pakolni kezdett. A fontosabb cuccainkat összeszedtük, majd a legközelebbi sík telepre siettünk, a Kairo – Parkba. Nem volt ott semmi, néhány törött pad, és kiszáradt korok, és száraz fákon kívül. Nagy levegőt vettem, majd a kapu megnyitásához szükséges „imát” kántáltam. Az ég egyszer csak elsötétült és villámok csapkodtak mindenhova. Végig mondtam a „varázsigét”, majd a földből kijött a kapu. Megfogtuk egymás kezét Yurikoval és úgy ugrottunk bele. Véletlenül sem szabad elengedünk egymás kezét, mert máshova dob minket a kapu.

 - Nee- san….- nézett rám a húgom, kinek a szeméből könnyek jöttek ki. – Én már nem bírom sokáig – fogta gyengébben a kezemet, mire én csak erősebben fogtam. Hát persze ő bírhatja ugyan úgy ezt az utazást, mint én, mert én félig démon vagyok.

 - Yuriko el ne engedj! – parancsoltam rá, mire szomorúan nézett rám. – Ne Yuriko! Ne!

 - Sajnálom Nee- san – mondta, majd elengedte a kezem, és a kapu másik oldalára repült.

 - Yuriko! – ordítottam, majd könnyek szöktek ki a szememből. 

                   Shiemi szemszöge

Anyukám helyett vittem a boltot, mert ő valamit rendezkedett a raktárba. Eléggé nyugalmas esténk volt, de a szél hirtelen feltámadt, és az eső is esni kezdett. Villámok, mennydörgés. Annyira ijesztő volt. Az ajtó nyílt, majd Yuki- chan jött be rajta. Ruhája csurom víz volt.

 - Yuki- chan! Jól vagy? Kell egy törölköző? – álltam fel hirtelen a pult mögül, mire kissé meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.

 - Köszönöm nem kell, viszont a megrendelésemért jöttem – mondta, majd egyből a személyesen rendelt zacskók között keresgéltem. Tudtam, hogy ez személyes rendelés, hiszen anya mondta is, hogy Yuki- chan jönni fog majd, és ne a telefonos rendelésnél keressem.

 - Tessék – nyújtottam oda neki, majd elvette. Ekkor egy hatalmasat villámlót, illetve egy nagyon hangos mennydörgést is hallhatunk. – Ez olyan volt, mintha a kertből jött volna – mondtam ki az első mondatott, ami eszembe jutott. Yuki- chan felkapta a fejét, majd a kert ajtajához sietett. Kicsit lemaradtam ugyan, de én is látta azt, amit ő. Vagyis inkább azt, akit ő. Egy törött szemüveges lány feküdt a kertben, és nem tőle nem messze egy bőrönd feküdt. Yuki- chan gyorsan letérdelt mellé, majd pózosát megvizsgálta. Fellélegzett, mikor befejezte. Ezek szerint él.

 - Még életben van, de mégis mit keres itt egy lány, ilyenkor? Ráadásul ilyen időben, egy bőrönddel? Lehetséges, hogy egy démon? – vette elő a fegyverét Yuki- chan, majd a lány felé szegezte, aki olyan nyugodtan aludt.

 - Yuki- chan, ne csináld! – ordítottam, majd a pisztollyal szembe álltam. De a ravaszt már meghúzta. Mégis mi lesz?